A napok óta egyedül maradt Lilivel próbálunk dűlőre jutni. Egyelőre egész jól halad a lányka szociális fejlődése, de ez alatt nem kell nagy dolgokra gondolni. Amióta bekerült már megjártuk a poklok poklát. Fújt, támadott és amint megakartuk fogni, mint egy kis krokodil tekergőzött körbe-körbe. Majd elkezdett lecsitulni. Nem fújt ha közeledtünk felé, ahogy anyja elkezdett megnyílni, ő is kezdett érdeklődve közeledni. Tartva a tisztes távolságot, mindig egyre közelebb és közelebb merészkedett. Magányos napjaiban minden figyelem csak rá szegeződött, így egyik nap ahogy nyitva maradt a ketrec ajtaja, nem a sarokban gubbasztott, hanem kimerészkedett az ajtón kívülre. Majd azt vettem észre, hogy amíg készítettem a reggelijét, addig ott ücsörgött a lábam alatt. Megérinteni nem lehet, de bátran odajött elfogyasztani az ételt míg ott volt a kezem. Így eljött az idő, hogy ő is anyjához hasonlóan kikerült az örökbefogadó lakba, a suhanc szobába. Óvatosan kikecmergett a hordozóból és ellopakodott a szemben lévő cicarejtekhelyre. Senki ügyet sem vetett rá, de Lilike minden előtte elhaladó cicára ráfújt. Aztán másnap már nyílt terepen, az egyik biztonságot nyújtó kaparófa mellett ücsörgött. Persze még nem volt teljesen nyugodt, boldognak meg végképp nem nevezném, de legalább nem bújt el. Reggelinél aranyos volt. Nem kellett neki saját tálka, mindig odacsapódott valaki mellé eszegetni, főleg Huszárra és Perecre számíthatott ebben. Bízom benne, hogy a cicák segítségül szolgálnak a szocializációban és hamarosan újabb szintre lép az emberi kapcsolatok terén is.
↧